VÖLNER ESZTER: „A NÉPZENE INDÍTOTT EL AZ ÉNEKLÉS ÚTJÁN”

Völner Eszter kiegyensúlyozottságot árasztó, üde és végtelenül kecses színpadi megjelenése nem csupán a felkészültség és a rutin kellemes hozadéka – a világot bejárva fejleszti énektudását, miközben aprólékosan, kislányos kíváncsisággal figyeli meg a körülötte lévő újabb és újabb univerzumokat, hiszen a megtanulható dolgokon túl minden tapasztalat hozzájárul ahhoz, hogy még jobban ki tudjuk fejezni magunkat bármely művészi tevékenységünkben. Völner Eszterrel beszélgettünk. 

– Mikor fogalmazódott meg benned először a zenész hivatás gondolata?

– Gyerekként ezt tartottam a legérdekesebb játéknak. Jó érzés volt énekelni, de a környezetem is errefelé terelt. Az éneklés annyira magától értetődő volt számomra, hogy nem is hittem, hogy létezik ilyen pálya. Már az óvodában irigykedtem a zeneiskolásokra és hamarosan el is kezdtem hegedülni. 7 évesen nagy öntudattal beírtam a naplómba, hogy ha nagy leszek, akkor hegedűművész akarok lenni.

A népzene indított el az éneklés útján igazán. Az első énekversenyemen az országos döntőig jutottam, majd meg is nyertem, de annyira nem számítottam rá, hogy pogácsával a számban vettem át a díjat és egy hang sem jött ki a torkomon.

Később Szvorák Katihoz kerültem, csodálatos légkör és gyerektársaság volt az osztályában. A népdalok nagy magabiztosságot adtak és fellépési rutint. Amikor elkezdtem tanulni a klasszikus hangképzést minden önbizalmam elveszett, hiszen a nulláról kellett elkezdenem, nem a népzenei technikából kiindulva. Ennek most nagy hasznát veszem, mert otthonosan mozgok több stílusban, és megmaradt a „régi” népdalos hangom is.

„Gyerekként is ezt tartottam a legérdekesebb játéknak. Jó érzés volt énekelni…”

– Van zenei kötődés a családodban?

– Nincsen, különc gyerek vagyok egy jogász családban. De sok komolyzenét hallgattunk otthon, apukám gyakran énekelt is nekünk, és érdekes, hogy mindkét ágról származó dédapámat énekes emberként tartották számon. Az egyiküket a családi legenda szerint Sárdy Jánossal együtt hívták a Rádióba énekelni, de mivel 11 gyereke volt, a felesége nem engedte.

– Milyen nehézségei voltak és vannak a pályának a te életedben? Mi segített abban, hogy mindezeket kezeld, hogy ne térítsen el semmi?

A világhoz való kapcsolódásom alapvető formája az éneklés. De egy diplomával a kezemben sem dőlhetek hátra: minden nap újra be kell hangolni a testet a zenére. Míg egy jogász az egyetem végeztével biztosan a pályán maradhat, ha ez a hivatása, a Zeneakadémia elvégzése erre nem garancia. Minden nap bizonyítani kell, és jó formát hozni. Ez pedig csak akkor megy, ha testben- lélekben is rendben van az ember. Szerencsére mindig megtaláltam azt az inspiráló embert, tanárt, akire a legnagyobb szükségem volt.

Az egyetem után egy évet Amerikában töltöttem. A legőrültebb és egyben a legjobb döntésem is volt. Senkit sem ismerve Washingtonban, kinéztem az első énekkurzust – Sherill Milnes tartotta – és odamentem meghallgatni. Nevettem, amikor hallottam, hogy azt tanácsolta az amerikai énekeseknek, jöjjenek Európába karriert csinálni, de felhívta rá a figyelmüket, hogy érdemes tudni, mindig lesz egy magyar énekes, aki ugyanolyan jól énekel, de fele annyiért elvállalja a szerepet…

– Ha nem az énekléssel foglalkoznál, mi mást csinálnál hivatásszerűen?

– A Zeneakadémia mellett elvégeztem egy közgazdasági szakot is a győri Széchenyi Egyetemen. De ha nem énekelnék, akkor is inkább a zene vagy színház mellett maradnék. A szervezés része is érdekel ezeknek a dolgoknak, sok innovatív ötletem van, de félek, túl szétszórt és feledékeny vagyok a hétköznapi életben ahhoz, hogy igazán sikeres lehessek ebben.

– Mi a legnagyobb célod? Van olyan korábbi álmod, ami bár lehetetlennek tűnt, te mégis megvalósítottad?

– Sok tervem van, és emellett sok gyakorlás, tapasztalás áll előttem, mert az opera és a klasszikus ének világában fiatalnak számítok – jellemzőbb, hogy 30-35 éves korukra érnek be az énekesek. A kitartás elengedhetetlen, és akkor a befektetett munka megtérül.

Idén nyáron sikerült elnyernem a IV. Petrovics Emil Énekversenyen a második hely mellett a Petrovics-mű legjobb előadásáért járó különdíjat is. Korábban nem gondoltam hogy a kortárs zene és én összeillünk.

A zenének hála, eljutottam izgalmas helyszínekre, ezekről blogot is szoktam írni. Tajvanra és Amerika több pontjára is meghívtak énekelni. Idén a Müpában kaptam főszerepet Purcell Dido és Aeneasában, amit a Simplicissimus együttesnek köszönhetek. Tavaly Toszkánába kaptam egy nyári ösztöndíjat.

Völner Eszter blogjába ide kattintva olvashat bele!

Az egyetemről kikerülve legtöbben légüres térben érezzük magunkat. Jó lenne egy inkubátorház pályakezdő énekeseknek, akik már túl vannak az egyetemi tanulmányokon, de még nem tölti ki az életüket a koncertezés. Jelenleg egy fiatalokból álló operastúdió az álmom, ahol teret kaphatnának kísérleti produkciók.

Főleg kis létszámú kamaradarabokra gondolok, amik mobilisak, így vidéki közönségnek is be lehetne őket mutatni, de csak méltó helyszíneken. Annyi szép épület keresi vidéken a funkcióját. Ez már körvonalazódik, de sokat még nem merek róla elárulni

– Milyennek látod magad a színpadon, és milyen visszajelzéseket kapsz ehhez képest?

– Általában nyugodt vagyok a fellépések előtt – ez talán a legszerencsésebb színpadi adottságom. Énekesként fontos a megjelenés, ezért mindig a repertoárhoz választok ruhát is. Furcsa kívülről visszanézni magamat, de muszáj, mert az esztétikus éneklés segíti a szabad hangképzést is. Nekem a vállaim lazítása lényeges, ha ez eszembe jut a színpadon, akkor minden sokkal gördülékenyebb utána. Van, hogy jógázom vagy táncolok gyakorlás előtt vagy közben, hogy elasztikusabb legyek az éneklésben. Nem hiszek a mozdulatlan gyakorlásban. A közönség lelkesedése rám is átragad, szinte már az elején érezni, mikor jó egy koncert. Volt olyan vizsga élményem is, ahol teljes elzárkózást éreztem és egy ilyen falat nehezebb áténekelni, mint a víz alatt dalolni. De kellő gyakorlattal minden akadályt le lehet küzdeni.

– Mely stílus, mely darabok állnak hozzád a legközelebb?

– A barokk zene nagyon inspirál, és valahogy a régizenészek között mindig otthonosan érzem magam. Konzisként voltam először Nancy Argenta kurzusán, Fertődön, ott szerettem meg igazán ezt a műfajt – tényleg élményalapú zenemegszeretés volt ez. Nem csak a jó tanár, hanem a kastély, az erdő, a szentjánosbogarak és nyári illat is kapcsolódik hozzá.

Emellett a német dalirodalom a másik kedvencem. Mielőtt meghallgatok egy dalt, ha tehetem, mindig lefordítom, mert itt a szöveg adja a dalok magvát. Legszívesebben Richard Strauss- és Brahms-dalokat hallgatok illetve tanulok.

A népzene az anyanyelvem. A különböző népek hangképzése is érdekel.

Egy nemzetközi ének kurzus végén, esti borozgatás közben mindenki énekelt egy dalt a saját nemzeti örökségéből. Mikor meghallottam egy török lány énekét, nagyon megérintett. Nemcsak az ő érzelmei voltak a dalban, hanem felém szóltak régi korok asszonyai is. A génjeinkben hordozzuk őseink hangjait.

[Forrás: papageno.hu, fotó: nikaa photography, és saját]