hu en de
ornamentum

Vágtázó hangjegyek

 

 

Egy riport 2012-ből...

A sötétségbe burkolózó színpadon csak néhány pisla fény világít. Lélegzet-visszafojtva ülünk a nézőtéren és várjuk a jelenést. Éjfekete lova hátán, lebegő tündérruhában a színpadra vágtat egy lány, énekelni kezd, mi pedig megbűvölten hallgatjuk a fénypászmában álló tüneményt. Időtlenül szép hangja a szárnyára vesz minket, s a mesék földjére repít... Vágtázó hangjegyek

Egy teaházban ülünk Völner Eszterrel, a Komáromi Lovas Színház társulatának tagjával. Beszélegetünk színházról, lovakról és természetesen a kettő közös nevezőjéről, a színházról!
Mi volt előbb: a színház vagy a ló?
Tulajdonképpen a népdal! Óvodáskoromban kezdtem népdalversenyekre járni, így lassacskán hozzászoktam a szerepléshez. Tizenkétéves lehettem, amikor megnéztem a lovas színház legelső előadását. Nagyon tetszett. Énekelni akkoriban már tudtam, de lovagolni nem. Elhatároztam, hogy megtanulok lovagolni, és jelentkezem a táraulathoz, hátha felvesznek.
A húszéves, szerény lány most olyan, mint kortársai. Az ember első pillantásra nem is sejti róla, milyen csodálatos tehetség, azt pedig főleg nem, hogyő PennyGirl.
Amikor lovagolni kezdtem, szükségem volt valamire, amiből erőt meríthetek, mert az eleje nagyon nehezen ment. Akkor léptem be klubba. A könyvek, a magazinok mindig átlendítettek a holtponton.
Úgy tűnik, inkább repítettek, hiszen nem egyszerűen csak lovagolsz: te még énekelsz is közben!
A műfaj nem követel akkora teljesítményt, mint a "klasszikus" színházi színészektől. Az ének jön magától, ezért teljes egészében a lovamra figyelhetek. Az első szerepem például eléggé statikus volt, de nagyon jól éreztem magam benne, mert illett a személyiségemhez: Rékát alakítottam az István, a királyban.
Melyik szerepedre emlékszel még szívesen?
A Trójában én játszottam Briszéiszt. Ez már kihívás volt, hiszen itt lelki fejlődést kellett ábrázolnom. Mégis úgy érzem inkább az opera, az énekes színészet az én utam. A konzervatórium klasszikus ének szakán végeztem, és Bécsben tanulok tovább.
Mi lesz akkor a lovaglással és a lovas színházzal?
Van egy félvér lovam, Korinthosz, tizenkét éves magyar félvér herélt. Nagyon sokat köszönhetek neki, úgyhogy nem hagy cserben. Csak hobbi szinten bár, de a lovaglás az életem része marad, ahogyan a lovas színház is.
Miben segített Korithosz?
Korinthosz habókos, nem éppen hibátlan ló. Fiatalabb korában sok problémám volt vele, mert botlós. Ő tanított meg az önérvényesítésre, és segített megerősíteni az önbizalmam.
A színház lovai között van kedvenced?
Van Rocinante, vagyis Rozi. Igaz, nem éppen kedves ló (inkább undok) de van egyénisége, és nagyon fürge, szeretem. Egy időben mindig ágaskodott, amikor rajta ültem, és azt éreztem nem tudom irányítani. Márkos Attila, a színház igazgatója akkor azt tanácsolta, hogy próbáljam ki a vágtát nyereg és kantár nélkül a fedeles lovardában. Ekkor teljes egészében rá kellett bíznom magam Rozira és sokkal nagyob odafigyeléssel fordultam felé. Amikor ezek után ráraktam a szerszámokat, már nem viselkedett úgy, mint korábban. Ebből már tudtam, hogy én voltam a hibás, mert túlzottan húztam. Nagyon megszerettem Rozit, amiért ezt megszerette velem.
Mi mindent tanultál még a lovaktól és rajtuk keresztül magadról, amit megosztanál a klubtagokkal?
Legfőképpen azt, hogy sohsem szabad feladnunk az álmainkat. Minden sikerül, ha az ember nagyon akarja!